o circle
És csak a csend – és mi végre bármi más, mint például a szólásra való lehetőség, ha egyáltalán még hiszünk benne, vagy a közlés szándékában, ha egyáltalán van még mit mondanunk. Igen, a csend mint a közlés egyetlen elképzelhető és megvalósítható formája.
Mindaddig úgyis egy, közös úton haladunk, és ez a bomlás. Közös születésünk pillanata – időktől és történelmi lehetőségektől függetlenül – a legtisztább halálpillanatunk is egyben. Az én létezésem, a fogantatás pillanatának ezredrészében önazonos csak. Azután minden csak kiszolgáltatottság, bűn és kétely, jobb esetben – s erre törekszem én – kérdés. Ne kérdezd hát, ki vagyok, mert az én létezésem – és ebből adódóan – ha úgy tetszik – az én lényem – soha nem van, mindig csak volt és lehet. Ostoba játék: a voltból kitépve egy darabot, a lesz felé tekintve, megfeledkezni a van-ról. És te mégis azt kérdezed – ki vagyok? Mikor? Most? Mit válaszoljak? Csak ennyit: más mint tegnap. És azelőtt? Megint ugyanígy. A teremtett ember legnagyobb átka ez. És milyen öntelt magatartás a teremtésig visszanyúlni, hogy magadról beszélj. Nem vagyok tehát több – mondta – mint a megfejtésre váró egy. Ehhez kellesz te, kellek én és kell még valami, amit a céljaihoz képest alkalmatlan gyűjtőnéven, mágiának nevezünk. Te és én, ketten – gondolatokban, de az is lehet, hogy csak egy pillanatban, egy tüsszentésben, vagy botlásban – többek lehetünk, mint az egyben szenvedő három.
Körbe ülünk és érezzük valahol – tőlünk egészen távol – az estét. Egyelőre arcok vagyunk egymásnak, néhány gesztus, ahogy valaki a húst vágja, vagy a tűzbe néz, ahogy inni kér, ha szomjas, ahogy nyársat farag, vagy átölel az első találkozásnál. Tapintások vagyunk, szagok és hanghordozások, figyelem vagyunk és révedés. Aztán a furcsa anyag kötni kezd. Előbb a szándék, majd lüktetés, készség és őserő. A zene. Nászdal vagy hattyúdal? Mindegy, hiszen nem tudjuk még, milyen állatok vagyunk, s mire készülünk. Valamire vagy valakikre, igen, valakikre: mert egymásra és egymásból készülünk, s nevezzük csak így: a bármire, de nem bárkivel.
És beszélni még, és megint csak egymásról. Szemekbe mondani és szembemenni mindennel, ami ott, a sorompón túl, talán természetellenes, pedig pont a legegyértelműbb természetesség lehetne. Az őszinteség. Ez a képesség, a megnyílás vagy a csendes, megfeszített figyelem tudománya, kifogyhatatlannak tűnik.
