Nem félek én már magamtól. Nem félek, s nem reszketek; állom tekintetét. Itt ül velem szemben, rezdületlen, s csak néz rendületlen, kegyetlen… kegyelem. S csupán szempillám rezdül néha, ahogy önmagamról magamra tekintek, s legyintek: áh! Nem bánt többé már. Éppen ideje volt már. Hát gyere ölelj át, öleld át önnön magad. S a szív megszakad. Belehasad… Miért? Mert már láttam, mit most először látok meg. Már volt hozzá szerencsém. Szerencséje őseimnek. A hőseimnek. A szeretteimnek szeretteimhez. Szerelmeimhez. Mert szerelmeim minden nap igazak és egyetlenek…
Kegyetlenek. Mert csak én akartam, ők meg hagyták. Ellenvetésük ellenem nem volt. Egy ideig… S aztán jő a hideg. Oly rideg. De nem. Nem szeretni fél az ember. Csalódni fél szeretteiben az ember. Fél a végétől, hogy kifacsarva, üresen, sebekkel telin egyedül marad. Pedig mindig is egyedül volt, van és lesz. Lehet van, ki fogja most kezed, de egyedül halsz meg. S addig is élj úgy, hogy majd mosollyal arcodon távozz innen, s mindenki sírjon amiért menned kell. Mert menned KELL!
Hisz sorsod beteljesedett, megcselekedted ami elrendeltetett neked. Helyes. Isten veled! Ősöm, hősöm a te véred folyik tovább bennem, s fog még ezer meg ezer gyermekemben. Eme nemes történelem… mert az igazság fáj! De fel is szabadít…
Hát ez van! S ha megkérdezik miért: szeretni valaki valamiért.

”
Soha ne feledd el, ki is vagy, mert a világ biztosan nem fogja! Tedd ezt erősségeddé, s akkor sohasem lehet a gyengeséged. Viseld páncélként és sohasem használják majd arra, hogy ártsanak vele.
[Trónok harca, p66]

”
– Már az is elég baj, ha a halottak járkálnak – mondta Jonnak, miközben keresztülvágtak a falun. – Most a Vén Medve azt akarja, hogy beszéljenek is? Én mondom, abból semmi jó nem származik. És honnét tudjuk, hogy a csontok nem hazudnak-e? Miért tenne a halál egy embert őszintévé vagy akár okosabbá? A halottak valószínűleg unalmas fickók, tele fárasztó panaszokkal: a föld túl hideg, a sírkövem lehetne nagyobb is, neki miért jut több féreg, mint nekem…
[Királyok csatája, p205]

”
Az égbolt a horizonttól a zenitig kobaltkékre váltott, és a keleten emelkedő alacsony dombok mögött halvány arany- és rózsaszín derengés tűnt elő. Dany Missandei kezét fogta, együtt nézték a felkelő napot. A szürke téglák vörössé, sárgává, kékké, zölddé és narancssárgává váltak. A küzdővermeket vörös homokjuk vérző sebekké változtatta a szeme előtt. Kicsit odébb a Kegy Templomának aranykupolája csillogott, a falak mentén bronzcsillagok gyúltak, ahogy a nap fénye megérintette a tüskéket a Makulátlanok sisakján. A teraszon néhány lusta légy mozgolódott. A datolyafa ágai között csicseregni kezdett egy madár, majd még kettő csatlakozott hozzájuk. Dany félreszegte a fejét, hogy jobban hallja a dalukat, ám az ébredező város hangjai rövidesen elnyomták.
[Kardok vihara, p591]

”
Ott állt a móló végén, sápadtan és libabőrösen, minden ízében reszketett a hideg ködben. Tű mintha suttogott volna a kezében. A hegyes végével, mondta, és ne mondd el Sansának! A pengén ott volt Mikken jele. Ez csak egy kard. Ha kardra lesz szüksége, százat is talál a templom alatt. Tű amúgy is túl kicsi volt igazi kardnak, jóformán nem volt több játék fegyvernél. Ostoba kislány volt, amikor Jon készíttette neki.
– Ez csak egy kard – ismételte, ezúttal hangosan…
… de nem csak az volt.
Tű Robbot, Brant és Rickont jelentette, az anyját, az apját, még Sansát is. Tű Deres szürke falait és lakóinak nevetését jelentette. Tű volt a nyári hó, Öreg Nan meséi, a szívfa vörös leveleivel és ijesztő arcával, az üvegkertek meleg földillata, a szobája ablakának tábláin dörömbölő északi szél. Tű volt Havas Jon mosolya.
[Varjak lakomája, p376]

”
Nem csoda, hogy kétszer is száműzték, gondolta Tyrion. Ha lenne rá módom, én is azt tenném.Hideg, komor és mogorva ember, híján minden vidámságnak. És ezek még a jó tulajdonságai.
[Sárkányok tánca, p509]