ki kezével altat éltet áltat
csak itt adhat almot álmot
két lábra állsz de mint az állat
ágaskodsz a fényre látod
lehelet virágzik a szádból
s belehervad a fagyba rögtön
jó csillagon vagy ha fázol
mégse fagysz meg itt a földön

Még nem

Hát itt ülsz.
Lépcsőfordulónyi csendben.
Szilánkjaidból így lehetsz egész.
Ne félj. Fájni már nem fog élesebben
az elvágott mondatok közti rés.

Ez még a hátha-mégis,
hogyha-mégse.
Fejed felett
a lámpafény dadog:
(neon-madárka szárnya,
rebbenése.)

Még ne szólj.
Még nem kell kimondanod.

Gyakran észrevettem, hogy hajlamosak vagyunk barátainkat afféle változatlan jellemvonásokkal felruházni, amilyenekkel csak az irodalmi hősök rendelkeznek az olvasó tudatában. Akárhányszor ütjük is fel a Lear király-t, sosem látjuk a derék királyt hangos tivornyán, kupáját csapkodva, búját feledve boldogan ölelkezni három leányával és azok ölebeivel. Emma sosem támad fel Flaubert jókor hullatott apai könnyeinek együttérző sójától. Bármilyen fejlődésen megy is át ez vagy az a népszerű hős a könyv elejétől a végéig, számunkra a sorsa rögzített, és hasonlóképpen várjuk el barátainktól is, hogy kövessék ezt vagy azt a logikus, szokványos mintát, melyet kitűztünk számukra. Így azután X sosem fogja megkomponálni azt a halhatatlan muzsikát ami felülmúlja a tőle megszokott másodrangú szimfóniákat. Y sosem követ el gyilkosságot, Z semmilyen körülmények között nem árul el bennünket. Mindezt gondolatban elrendeztük már, s minél ritkábban találkozunk egy bizonyos személlyel, annál nagyobb elégedettségünkre szolgál, hogy valahányszor csak hallunk felőle, ellenőrizhetjük, mily engedelmesen idomul a róla alkotott elképzeléseinkhez. Az általunk megelőlegezett sorsban bekövetkező fordulatokat aztán nem pusztán rendellenességként, hanem erkölcstelenségként éljük meg. Inkább soha ne is ismertük volna szomszédunkat, a nyugdíjas hot-dog árust, ha kiderül róla, hogy éppen most adta ki századunk legnagyobb költeményeit tartalmazó verseskötetét.