„Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem. Túl sok együttérzés olykor rosszabb, mint a semmi. Az ember dédelgetni kezdi a fájdalmát. Elraktározza, csiszolgatja, mint valami beteges kincset, hogy igazolja mindazt az együttérzést, amit kap.”

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig…

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, ‘koronás’ helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.