Marin Sorescu

az éjszaka tudja csak
amikor a lámpák égnek

visszanézek az ablakokra
ott vagy te egy

az arcod helyét ölelem magamon
álmokat adsz nekem vitorlákról
és szélre többé nincs szükség

Tamaskó

S hogy kin múlott minden,
kinél volt a fegyver, a kulcs,
s a zár ha kattogott, miért,
hogy fújt-e pont akkor a szél,
a kócos fű még zöldült-e egy sávban,
járt-e valaki a bokrok alatt
és titkunkat meglesték-e a körtefák,
ezekre mind, lassan bomló ésszel,
mondd, választ találni hogy lehet?
És hittél-e benne te is,
vagy mindez csak az én játékom volt?
A tűz csak engem melegített,
s te vetkőztél inkább,
mert hideg bőrödet a napfény hiába járja,
forró véred, ha kávé mód is forrna,
levedben mi is lehetnék: ócska kiskanál?
Én tanulni akartam szerelmet, beszédet,
akartam szólni még komoly dolgokat,
valami furcsa kis acél, nézd, hogy közbeszól most,
micsoda félelmes hullámok mossák partomat!
Pedig nem volt több, alig negyven óra,
nem volt több, s hogy több többé nem lehet,
érzem, mint semmi mást e szeles éjjelen.
És titkolni fogjuk. És furcsa, csöndes jelbeszéddel
szólunk. Ha bárki kérdi, majd tagadom –
levét a holnapnak egy ideig kóstolni nem fogom.
S ti, barátok, vagytok, és nézitek mi van,
de bárhogy fájjon barátok, a van ma már csak naiv gondolat.
A nincs is több, mint a talán, lehet,
és búcsúszónak, barátok, ennyit:
gyűjtsétek rólam majd képeket.

lcst