Nem félek én már magamtól. Nem félek, s nem reszketek; állom tekintetét. Itt ül velem szemben, rezdületlen, s csak néz rendületlen, kegyetlen… kegyelem. S csupán szempillám rezdül néha, ahogy önmagamról magamra tekintek, s legyintek: áh! Nem bánt többé már. Éppen ideje volt már. Hát gyere ölelj át, öleld át önnön magad. S a szív megszakad. Belehasad… Miért? Mert már láttam, mit most először látok meg. Már volt hozzá szerencsém. Szerencséje őseimnek. A hőseimnek. A szeretteimnek szeretteimhez. Szerelmeimhez. Mert szerelmeim minden nap igazak és egyetlenek…
Kegyetlenek. Mert csak én akartam, ők meg hagyták. Ellenvetésük ellenem nem volt. Egy ideig… S aztán jő a hideg. Oly rideg. De nem. Nem szeretni fél az ember. Csalódni fél szeretteiben az ember. Fél a végétől, hogy kifacsarva, üresen, sebekkel telin egyedül marad. Pedig mindig is egyedül volt, van és lesz. Lehet van, ki fogja most kezed, de egyedül halsz meg. S addig is élj úgy, hogy majd mosollyal arcodon távozz innen, s mindenki sírjon amiért menned kell. Mert menned KELL!
Hisz sorsod beteljesedett, megcselekedted ami elrendeltetett neked. Helyes. Isten veled! Ősöm, hősöm a te véred folyik tovább bennem, s fog még ezer meg ezer gyermekemben. Eme nemes történelem… mert az igazság fáj! De fel is szabadít…
Hát ez van! S ha megkérdezik miért: szeretni valaki valamiért.