tiltják
Nyelved hegye ér csak hozzá: keserű. Vajon minden ilyen keserű, ami pillanatnyi örömet okoz és feloldást ad? (Vajon a ostya is ilyen keserű, épp így olvad szét az is a szádban? Ezért hát az a sok hívő?) Még egyszer hozzáérsz, leküzdöd mindazt az előítéletet melyet belédsúlykoltak. Lassan, alig észrevehetően szeretni, sőt, élvezni kezded ezt a fajta bűnözést. (Megfigyelted már, hogy a bűn milyen könnyen tapad felöltőnk széléhez, mikor elrohanunk mellette. Ragad, mint a bogáncs nadrágunk szárába. Ha nem veszed észre, holtodig rajtad csüng.) Pedig ekkor még semmit nem tapasztaltál. De már nem félsz megrágni sem. Forgatod szádban, kóstolgatod. Az előbb érzett kellemetlen íz átcsap egy ismeretlen sziget száraz illatának utóhatásába. Ekkor jössz rá először: a hely, ahol partot vetett lábad tényleg lakatlan. Csak magad vagy. Ráeszmélsz: ez tényleg hat. Nem is érzed az ízét. Lábad alól kifut a talaj, tested minden érintést ezerszer jobban kíván. Szeretni kezded a kezedet, a hajadat, az ágyad, anyád és az utca ismeretlen arcát, ki minden reggel ugyanabban a kukában vájkál. Forognak a falak. Az ablakhoz mész. A horizont eltűnt, egybeolvadt az előtted álló és a holnapot váró csillagos égbolttal. Ugrani kéne. Vagy inkább megmaradni? Nem tudod. Most jó így. Ezt most szereted és más pillanatnyilag nem is fontos, csak ez: még egy csipetnyi kellene, csak még egy gramm. Az Isten szerelmére! Nem nagy kérés! Egy gramm átkozott feledés! Ekkor elveszted eszméleted. Álmoba zuhansz. Nem tudod milyen képek peregnek le előtted; az ébredéssel eltűnnek az álmok, mert az ébredés az álmok gyilkosa. De egyet megjegyzel: jó volt, és most nagyon rossz. Láttál valami nagyon feketét amint valami nagyon fehérrel hadakozik. Valami vörössen izzó megégette szemed, és valami nagyon kék hűtötte. Valami nagyon puha fogta a nyakad, és valami nagyon édes megcsókolt. Valami történt, valamit álmodtál melyben a saját léteden kívül minden nagyon világos és egyszerű volt.
