Az eseményhorizont a fekete lyuk határát jelöli, és mint egy félig áteresztő hártya, engedi a fekete lyukba esni az űrhajósokat, az arra repkedő költőket, művészeket, angyalokat, de kifelé nem, ez volt akkoriban az aktuális nóta, mert akkoriban voltak még aktuális nóták, sőt még szerelmes is voltam, szerelmem pedig, akinek már a nevét sem vagyok hajlandó leírni, és erre jó okom van, ilyenekkel traktált, én pedig fogékony voltam, és nem csak azért vagyok most megsértve rá, mert hajdanában leszállt rám egy párszor, később pedig szóvá tette, hogy mennyire idegen lettem már megint, mert azt elfogadom, hogy neki most már mindegy, de én magamtól vártam többet, és nem igazán tudom, kettőnk közül valójában melyikünk a Hold, de nem is érdekes, mert ez még régebbi sláger, amolyan érzelgősen dúdolható, szívrepesztő fajta, kedvelem nagyon, de itt van az eseményhorizont, a fekete lyuk határvonala, a fekete lyuk pedig az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, egészen pontosan fogalmazva, ahogyan ő fogalmazott egykor, a fekete lyuk a téridő egy adott tartománya, ahol olyan erős a gravitáció, hogy még a fényt is magába zárja, vagy drámaibban kifejezve, a fekete lyuk a téridő olyan eseményhalmaza, melyből nem távozhat semmi és senki, ezt az állapotot, a végtelen sűrűségű és téridő-görbületű szingularitást egyesek szerint senki sem láthatja, mert isten irtózik a leplezetlen szingularitástól, szerintem ez az irtózás azért elég nyomós érv isten létezése, de legalábbis tökéletessége ellen, bár azt hiszem, tökéletességének hiánya a létezését is cáfolja, viszont állítólag a relativitáselmélet egyenleteiből következően mégis van némi lehetőség arra, hogy különösen szerencsés esetben egyesek, mondjuk egy űrhajó utasai, isten minden ellenkező szándékával szemben láthassák a pőre szingularitást (egy újabb érv isten léte ellen, ugyebár), és a világegyetem egy másik részén, vagyis a múltban vagy a jövőben kössenek ki, ilyeneket mondott nekem, én pedig szerelmes voltam belé, állítása szerint egy fekete lyukon keresztül a megfelelő manőverek révén térben és időben röpködhetünk, így akár bármely távoli múltba eljuthatunk, remélem, ez azért nem történik meg velem, soha nem akarom azt újra látni, milyen volt vele...

„Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem. Túl sok együttérzés olykor rosszabb, mint a semmi. Az ember dédelgetni kezdi a fájdalmát. Elraktározza, csiszolgatja, mint valami beteges kincset, hogy igazolja mindazt az együttérzést, amit kap.”

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig…

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, ‘koronás’ helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.