Nem tudom hová lettek azok a régi nyarak, amiket még várni lehetett, izgatottan, terveket szőve. Hová lettek a napsütötte júniusi napok, amik a szabadság mámorában úszva teltek. Hová lettek a súlyos, fullasztó, júliusi délutánok, amiket vízparton vészeltem át, hogy aztán a hűs estéket a fűben fekve, a csillagokat bámulva töltsem.
Eltűntek a nyári éjszakák nyugtalanságai az első szerelmek miatt. Egyáltalán, hová lettek a szerelmek? Már a nyáréjszakák sem fájnak úgy, ahogy az augusztus végi szép napnyugták sem töltenek el szomorúsággal, hogy már csak egy hét, már csak három nap és vége.
Igazából már minden olyan egyforma.

- Az a baj - panaszkodott -, hogy unom, kimondhatatlanul unom a betűket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál, s végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez őrjítő.

- Ezt én majd elintézem. Elég, ha beszélsz.

- Csak magamról beszélhetek. Arról, ami történt velem. Mi is történt? Várj csak. Voltaképp semmi. A legtöbb emberrel alig történik valami. De sokat képzelődtem. Ez is az életünkhöz tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság.

“Nadia ment elsőnek. A lépcsőn megfordult, és megkérdezte:
- Mit nézel? A lábamat, vagy a fenekem?
- Vágyakozással nézek a múltba, és aggodalommal előre.
- Akkor már inkább nézd a seggem.”

— Andrzej Stasiuk - Át a folyón

Azt hitte és hiszi, hogy tájékoztatják őt az igazságról, a teljes igazságról. Ám az embert különös vak hite ellenére a hatalom birtokosai sohasem avatták be. Azt szeretném Önnek elmondani, hogy az Ön állítólagos tudása az esetek nagy részében puszta illúzió. Ön azt hiheti, hogy sok mindent tud, hogy ismeretei szerteágazóak és alaposak, hogy a tudomány fény, ami beragyogja az ismeretlen sötétségét. Ön minden bizonnyal azt hiszi, hogy ismeri a tényeket, hogy tisztában van azzal, hogy mi van és mi nincs, hogy tudja, mit fedeztek már fel és mit nem, hogy egész pontosan meg tudja mondani, hogy a tudománynak milyen is, az annyit emlegetett "mai állása" . Ön szentül meg lehet győződve arról, hogy az AIDS, az ebola és a többi betegség létezik, halálos és gyógyíthatatlan. Azt hiheti, hogy a kihullott haj, a kiesett fog, az elvesztett végtag nem növeszthető ki. Szentül hiheti, hogy a tudósok keresik a földön kívüli élet nyomait, de nem találják. Hiheti, hogy az evolúció létezett és úgy történt, ahogyan le van írva és nincsenek olyan bizonyítékok, amelyek az ember keletkezését sokkal régebbre teszik, mint ami az ember eredetéről szóló hivatalos könyvekben áll. Ön hiheti, hogy a Földön ez ideig még sohasem létezett technikailag fejlett civilizáció. Ön hiheti, hogy a bűnözés egy legyőzhetetlen szörny és a háború az ember természetéhez tartozik. Hiheti, hogy a világegyetem az ősrobbanással kezdődött és hogy most tágul. Hiheti, hogy a normandiai partraszállás zseniális katonai lépés volt. És hihet még száz és ezer és millió dolgot, szentül meggyőződve arról, hogy ezek bizony így vannak.

Sorolhatja érvek tömkelegét, amelyek mindegyike alátámasztja, hogy ezek a dolgok tényleg így vannak. Ám ellenérvből elég egy is, hogy a tudás eme illuzórikus kártyavárai összedőljenek.
Ön a felsorolt dolgok egyikét sem tudja. Ezek ugyanis nem tények! Csak közlemények! Amit Ön kap, azok csak - és kizárólag KÖZLEMÉNYEK.

Ön nincsen tudatában annak, hogy mi - hogy van, csak annak, hogy egy-s mást közöltek Önnel, mondván, hogy azok így és - így vannak és nem másképp. Az Ön teljes világképe a média által átadott közlésekből áll össze és nem tartalmaz tényleges tapasztalatot. Azt mondhatnám, hogy Ön nem áll semmiféle kapcsolatban az úgynevezett tudománnyal, a technikai fejlesztéssel, az űrkutatással, vagy a kormányzattal - csakis a médiával. Mindent onnan "tud".

„Megöleljük egymást. Tudom, hogy ha alkalmat adnék rá, maradna. Elboroznánk, és a végén mindent elmondanék. Talán megkönnyebbülnék. Talán nem. Túl sok együttérzés olykor rosszabb, mint a semmi. Az ember dédelgetni kezdi a fájdalmát. Elraktározza, csiszolgatja, mint valami beteges kincset, hogy igazolja mindazt az együttérzést, amit kap.”