ki kezével altat éltet áltat
csak itt adhat almot álmot
két lábra állsz de mint az állat
ágaskodsz a fényre látod
lehelet virágzik a szádból
s belehervad a fagyba rögtön
jó csillagon vagy ha fázol
mégse fagysz meg itt a földön

Még nem

Hát itt ülsz.
Lépcsőfordulónyi csendben.
Szilánkjaidból így lehetsz egész.
Ne félj. Fájni már nem fog élesebben
az elvágott mondatok közti rés.

Ez még a hátha-mégis,
hogyha-mégse.
Fejed felett
a lámpafény dadog:
(neon-madárka szárnya,
rebbenése.)

Még ne szólj.
Még nem kell kimondanod.

Gyakran észrevettem, hogy hajlamosak vagyunk barátainkat afféle változatlan jellemvonásokkal felruházni, amilyenekkel csak az irodalmi hősök rendelkeznek az olvasó tudatában. Akárhányszor ütjük is fel a Lear király-t, sosem látjuk a derék királyt hangos tivornyán, kupáját csapkodva, búját feledve boldogan ölelkezni három leányával és azok ölebeivel. Emma sosem támad fel Flaubert jókor hullatott apai könnyeinek együttérző sójától. Bármilyen fejlődésen megy is át ez vagy az a népszerű hős a könyv elejétől a végéig, számunkra a sorsa rögzített, és hasonlóképpen várjuk el barátainktól is, hogy kövessék ezt vagy azt a logikus, szokványos mintát, melyet kitűztünk számukra. Így azután X sosem fogja megkomponálni azt a halhatatlan muzsikát ami felülmúlja a tőle megszokott másodrangú szimfóniákat. Y sosem követ el gyilkosságot, Z semmilyen körülmények között nem árul el bennünket. Mindezt gondolatban elrendeztük már, s minél ritkábban találkozunk egy bizonyos személlyel, annál nagyobb elégedettségünkre szolgál, hogy valahányszor csak hallunk felőle, ellenőrizhetjük, mily engedelmesen idomul a róla alkotott elképzeléseinkhez. Az általunk megelőlegezett sorsban bekövetkező fordulatokat aztán nem pusztán rendellenességként, hanem erkölcstelenségként éljük meg. Inkább soha ne is ismertük volna szomszédunkat, a nyugdíjas hot-dog árust, ha kiderül róla, hogy éppen most adta ki századunk legnagyobb költeményeit tartalmazó verseskötetét.

Az eseményhorizont a fekete lyuk határát jelöli, és mint egy félig áteresztő hártya, engedi a fekete lyukba esni az űrhajósokat, az arra repkedő költőket, művészeket, angyalokat, de kifelé nem, ez volt akkoriban az aktuális nóta, mert akkoriban voltak még aktuális nóták, sőt még szerelmes is voltam, szerelmem pedig, akinek már a nevét sem vagyok hajlandó leírni, és erre jó okom van, ilyenekkel traktált, én pedig fogékony voltam, és nem csak azért vagyok most megsértve rá, mert hajdanában leszállt rám egy párszor, később pedig szóvá tette, hogy mennyire idegen lettem már megint, mert azt elfogadom, hogy neki most már mindegy, de én magamtól vártam többet, és nem igazán tudom, kettőnk közül valójában melyikünk a Hold, de nem is érdekes, mert ez még régebbi sláger, amolyan érzelgősen dúdolható, szívrepesztő fajta, kedvelem nagyon, de itt van az eseményhorizont, a fekete lyuk határvonala, a fekete lyuk pedig az a hely, ahol együtt van a soha és a mindig, egészen pontosan fogalmazva, ahogyan ő fogalmazott egykor, a fekete lyuk a téridő egy adott tartománya, ahol olyan erős a gravitáció, hogy még a fényt is magába zárja, vagy drámaibban kifejezve, a fekete lyuk a téridő olyan eseményhalmaza, melyből nem távozhat semmi és senki, ezt az állapotot, a végtelen sűrűségű és téridő-görbületű szingularitást egyesek szerint senki sem láthatja, mert isten irtózik a leplezetlen szingularitástól, szerintem ez az irtózás azért elég nyomós érv isten létezése, de legalábbis tökéletessége ellen, bár azt hiszem, tökéletességének hiánya a létezését is cáfolja, viszont állítólag a relativitáselmélet egyenleteiből következően mégis van némi lehetőség arra, hogy különösen szerencsés esetben egyesek, mondjuk egy űrhajó utasai, isten minden ellenkező szándékával szemben láthassák a pőre szingularitást (egy újabb érv isten léte ellen, ugyebár), és a világegyetem egy másik részén, vagyis a múltban vagy a jövőben kössenek ki, ilyeneket mondott nekem, én pedig szerelmes voltam belé, állítása szerint egy fekete lyukon keresztül a megfelelő manőverek révén térben és időben röpködhetünk, így akár bármely távoli múltba eljuthatunk, remélem, ez azért nem történik meg velem, soha nem akarom azt újra látni, milyen volt vele...

A hőlégballonosok Mekkája 40 éve az új-mexikói Albuquerque városa, ahol 1972 óta rendezik a legnagyobb Ballon Fesztivált a világon.

"A tömegek felemelkedése": A legnagyobb esemény a fiesztán, amikor az összes résztvevő ballon egy időben emelkedik fel a levegőbe.



Érdekes az ötlet eredete, ugyanis 1972-ben tartotta KOB Rádió az ötvenedik születésnapját. A rádió vezetője, Dick McKee megkérdezte az első ballon tulajdonost az államban, hogy használhatná-e a ballont látványosságként a mulatságon.

Az ötletelés oda fajult, hogy megpróbáltak világrekordot felállítani, és a 72-ig ismert legnagyobb ballonos összejövetel résztvevő számát megdönteni, ami 19 ballon volt. Végül 13-an gyűltek össze a rossz idő miatt, de a siker így is nagy volt, és évről évre visszajártak a pilóták.

2000-ben ért a csúcsra a részvételi arány, 1019 statikus légijárművel. Ezt a nagyságrendet már a terület kapacitása nem tudta biztonságosan ellátni, ezért később 750-re, 600-ra majd 500-ra limitálták a résztvevők számát. Az is közrejátszott ebben, hogy a népszerűség az egekbe szökött, és minden fesztivál napon legalább 100 ezer néző gyűlik össze nézelődni ma is.

F. Scott Fitzgerald 1925-ben írt regényének legújabb adaptációja A Nagy Gatsby (2013), Baz Luhrmann rendezésében, Leonardo DiCaprio és Carey Mulligan valamint Tobey Maguire fõszereplésével.

- "Így törünk előre, hajózunk az árral szemben, mely szakadatlanul visszasodor a múltba."

A képi világ színpompásan csillogó, olykor bravúrosan egyensúlyoz a jó ízlés és az émelyítõ giccs mezsgyéjén. Luhrmann jól láthatóan hagyja szárnyalni a fantáziáját és a néző elé tárja a 20-as évek New Yorkjának gazdag és fellengzõ, a szesztilalom ellenére féktelenül mulatozó, valamint ezzel szemben a sanyarú sorsú világát is. Alapvetően egy szerelmi történet az egésznek az alapja, mely a cselekmények láncolatát tolja maga előtt. A titokzatos Jay Gatsby személye szép lassan bontakozik ki a szemeink előtt, melyet Nick Carraway narrálása által ismerhetünk megy egyre jobban.

- "Rendkívüli érzékkel ismerte fel az élet kínálta lehetőségeket, és a sors megáldotta azzal a képességgel, hogy mindenben a legjobbat lássa, úgy, ahogy azt senkinél nem tapasztaltam eddig, és már nem is igen fogom többé."

A film egy remek alapról induló középszerű alkotás is lehetne, ha nem lenne Leonardo DiCaprio, aki kétségkívül ismét remek alakítást tudhat maga mögött - ezzel együtt pedig a többi szereplőt nem kívánom bírálni. A kumulált színészi játék és a kiváló képi valamint zenei megvalósítás azonban számomra mindenképp egy említésre méltó művé emeli ezt a filmalkotást.

A himba törzs egy félnomád pásztornép Namíbia északi részén, a Kunene régióban. Egyike azon kevés afrikai bennszülött csoportnak, akiknek sikerült megőrizniük eredeti életmódjukat; önfenntartóak, és többségük a külvilágtól elszigetelten él. Különös ismertetőjelük a nők bőrének és hajának vörös színe, amit egy okker, zsír és növényi anyagok keverékéből előállított kenőccsel érnek el.



A himba törzsi szerkezet különlegessége a kétoldali leszármazás: a törzs minden tagja két klánhoz tartozik, az apáéhoz és az anyáéhoz. A klánt a legidősebb férfi vezeti. A fiúk az apák klánjában élnek, és a feleség a férj klánjába költözik, de az állatok és más értékek öröklését az anyai klán határozza meg: a fiúk nem apjuk, hanem anyai nagybátyjuk javait öröklik. A kétoldali leszármazás nagyon ritka; antropológusok szerint rendkívül nehéz életkörülmények között alakul ki, ahol előnyt jelent, ha válság esetén az egyén két különböző, más területen élő csoportra támaszkodhat. A himbáknál emellett az állatállomány belterjességét is csökkentheti: tabuk tiltják, hogy a klán tagjai bizonyos színű vagy mintázatú állatokat birtokoljanak, az ilyeneket el kell cserélni egy másik klánéval.